Folyamatosan keressük a boldogságot! És időnként hatalmas boldogság hullámokat lovagolhatunk meg, amit az elme hatalmas katarzisnak él meg, s az energiájához elkezd ragaszkodni. Fenn akarja tartani azt az állapotot mindig. Ezért újjabb, és újjabb eszközökhöz folyamodik, hogy azt az állapotot, azt az érzést újra megélhesse. Olykor szinte képes magát megalázó helyzetekbe is sodorni, a boldogság hajszolása közben. A legtöbb problémát az okozza, hogy valamilyen külső tényező hatására -legalábbis ezt gondoljuk- váltunk boldoggá, és éreztük meg azt a hatalmas elégedettséget, tökéletességet magunkkal szemben. Pedig valószínűleg pusztán arról volt szó, hogy végre ráléptünk az utunkra, és megéltük, felvállaltuk önmagunkat, s valójában, ez hatalmas örömöt okozott számunkra. Különösen, ha a külvilág jelzése erre a megmozdulásra pozitív volt. Ez adott energetikailag a már elért érzés mennyiségéhez, és egyből egy hatalmas öröm mámorba kerülhettünk. Ami egy pillanatnyi állapot. Viszont. Ahogy azt a bejegyzés elején is leírtam, az elme ehhez a hatalmas töltéshez, örömhöz, sikerhez könnyen hozzászokhat és szinte addiktív módon követelheti!

Hogy miben nyílvánul ez meg? A pillanatnyi élethelyzetünk elítélésében. Ha az adott pillanatban nem történik velünk ,,semmi említésre méltó,, – az eddigi történésekkel összevetve, és teljesen hétköznapi módban létezünk tovább, az elme elkezd összehasonlítani, elégedetlenkedni, kritizálni bennünket és a környezetünket. Hirtelen felmerülnek hibák, amiket magunkban észreveszünk, vagy a másikban. Az, ami eddig örömmel és nyugalommal töltött el bennünket, hirtelen nem lesz elég, idegesítővé válik, felháborodást okoz bennünk. Vagyis, nem elég. Több kell! Több, mint az, ami most van. Mert már sikerült egyszer, vagy többször megérezni a többet és az milyen jó volt! Mennyi mindent adott! Örültünk, boldogok, elégedettek voltunk magunkkal és a világgal szemben, s láttuk, hogy mások is elégedettek velünk. A több ami kell, az nem más, mint az energia. Több kell a tárgyakból, a szépségükből, az általuk gerjesztett érzésekből, több kell a figyelemből, a szeretetből, a bókból, a kedvességből...s miért?

Mert nem állt meg az illető egy pillanatra, hogy megértse, hogy az az állapot is csak egy illúzió, ami elmúlhat. Hiszen el is múlt. Nincs itt, nem érzhető, teljesen másmilyen állapotban van most, mint akkor egyszer mondjuk például múlt héten. Most, ma már mások vagyunk, máshogyan érezzük magunkat, és másképpen nézünk a világra. Hiszen, semmi sem állandó! Nem tudjuk fixálni az időt! Nem tudjuk fixálni az érzéseinket! Nem tudjuk fixálni azt sem, hogy mások hogyan érezzenek és tekintsenek ránk, hiszen minden változó állapotában létezik! Az egész világ! S változásában fejlődik. Új érzései élednek fel, s onnantól fogva azok vezetik új megtapasztalásai felé. Ez az állandó hullámzása az életnek! Nekünk pedig az a feladatunk, hogy ennek az életnek a változó hullámait meg tudjuk lovagolni. Megismerjük, s fenn tudjunk maradni rajta! S miután már biztonsággal megüljük a hullámot, abba a mederbe tereljük, amerre szeretnénk, hogy folyjon.

A boldogtalanságra általában az adja az okot, hogy fixálni akarjuk az emberek reakcióit felénk, a viselkedésüket, az érzéseiket, hogy hogyan érezzenek irántunk és ezáltal hogyan viszonyuljanak hozzánk. Ez teljességgel lehetetlen! Hiszen a saját érzelmi világunk és ezáltal viszonyulásunk a világ és az emberek felé is változó! Ezt el kell tudnunk fogadni! Nem fixálható! Változó! Aki mégis nekiindul és fixálni próbálja, harcba, ellenállásba lép fel az élet, a világ áramlásával szemben és sérülni fog. Ha nem az áramlással együtt halad, hanem ragaszkodik elmúlt érzéseihez, tapasztalataihoz, eseményeihez, az megbukik. Bármi is legyen a cél, bármennyire is magasztos a szándék, ha ragaszkodással próbálja irányítani az életét, elsodorja az ár. Ki kell tudnunk lépni a régi szokásokból! Ki kell tudnunk lépni a múlt bevált módszereinek alkalmazása alól! Mert már másik világban létezünk. S itt mások a szabályok. S hogy milyen új szabályrendszert kell, hogy elsajátíts ebben az Új világban, az nagyon egyedi. Azt mindenkinek saját maga kell, hogy felfedezze, megismerje, s megélje magának, saját tudatos vezettetése által! Amikor nem találjuk a boldogságunkat, még akkor sem, amikor mindent úgy csinálunk, ahogy eddig, és az régen működött, most miért nem?-helyzetet produkál, akkor tudnunk kell, hogy árral szemben feszítünk, úszunk, a megadás helyett az ellenállásban elveszítettük a boldogságot, az örömet. Mert fixálni, kondícionálni akartunk egy érzést, amit eddig az a személy, vagy esemény, vagy helyzet okozott, teremtett.

S hogyan lehet ebből tovább lépni? Elengedéssel. Elfogadással. Megadással. Semmiképpen sem feladással, mert az depresszióba sodorhat és a mértéke ugyanakkorává válhat csak az ellenkező irányba, mint amekkora boldogságot próbáltunk pótolni. Szeretettel, gyengédséggel, megértéssel elfogadom a jelent. Úgy, ahogy van. Hiszen eddig boldogságot okozott, különben nem lennék itt! Ha el tudod engedni az életed, s belépsz az áramlásba, az örök boldogságban találod magad! Ha nem ragaszkodsz és nem állsz ellen, csupa szeretet fog körülvenni, bármerre is nézel! Boldog leszel, mert meglátod, az életed, a jelened minden, amire valaha vágytál! S ez kizárja az elégedetlenség lehetőségét. Boldog leszel, mert megérted, hogy a boldogság egy érzés, egy állapot, amely örökre fenntartható, pusztán az elengedést kell tudnod megtanulni. A világ az ugyanolyan szeretetteljes, csak megváltoztak a szabályok. Ha nem ragaszkodunk régi rendszerekhez, hitekhez, emberekhez, ráébredhetünk, hogy az életünk tökéletes. Pont olyan, mint amilyenre mindig is vágytunk! És amikor erre ráeszmélünk, elönt bennünket a boldogság.