Hosszú és fáradtságos utat járnak be a szülők, míg sikeresen felnevelnek egy, vagy több gyereket. Az anyukák és az apukák mégis azt vallják, hogy megéri vállalni ezt a buktatókkal kikövezett utat, ugyanis összességében nézve a nehézségek eltörpülnek amellett a sok-sok öröm, szeretet, és közösen átélt élmény mellett, amit a gyerekek adnak nekik. Azonban nem olyan egyszerű minden helyzetben csak a jó oldalát szem előtt tartani. A szülők is besokallhatnak néha. Ilyenkor sokat segít, ha képesek humorral és öniróniával kezelni a szülőség kevésbé örömteli momentumait.

Bár évente egy rakás pénzbe kerül nekünk, szülőknek egy gyerek, viszont gondoljunk csak bele abba a temérdek pénzbe, amit megspórol nekünk azzal, hogy nem élhetünk mellette közösségi életet.

Én a gyerekemnek tekintélyt parancsolóan:

- Nem mondom el még egyszer, hogy tegyél rendet a szobádban!

Erre a kislányom:

- Hála égnek, már kezdtem nagyon unni, hogy állandóan ezt hatogatod.

Kezdő szülőnek lenni olyan, mint amikor kipróbálsz egy új videojátékot, amiben kihagyod a tutorial részt, így aztán csak fejetlenül futkosol összevissza, mert fogalmad sincs, hogy mit is kellene csinálnod.

Elegem lett belőle, hogy a gyerekeink folyton eltüntetik a távirányítókat, ezért gondoskodtam róla, hogy ez többé ne fordulhasson elő:

A kisfiam így szólt egyik nap:

- Ezentúl senki sem jöhet be a szobámba!

Erre én:

- De reggelente muszáj bemennem felkelteni téged, hogy el ne késs a suliból.

A kisfiam:

- Te végképp nem jöhetsz be!

Amikor még nem voltak gyerekeim, elképzeltem, hogy ha egyszer lesznek, akkor olyan inspiráló dolgokat mondok majd nekik, mint hogy: "egyszer majd jobbá fogod tenni a világot!", vagy hogy: "Példakép leszel majd az emberek számára!".

Ezzel szemben most, hogy tényleg szülő lettem, olyanokat mondok, hogy: "ne nyalogasd az ablakot!", vagy hogy: "ne edd meg a fikádat!".

Egyik nap így szóltam a kisfiamhoz:

- Most megyünk, és elköltünk rád egy rakás pénzt.

A kisfiam:

- Juhúúú! De jó! Éljen!

Hamar alábbhagyott a lelkesedése, amikor leesett neki, hogy elvittem őt lúdtalpbetétet csináltatni.

Ha még egyszer előfordul, hogy a gyerekeim felkeltenek vasárnap már korán reggel valami kis semmiség miatt, akkor esküszöm, hogy hétfőn úgy csomagolom el az uzsonnájukat az iskolába, hogy előtte leveszem a szívószálat a dobozos gyümölcsléjükről.

Kínos tud lenni, amikor a gyermeked feltesz egy elmés kérdést, te pedig csak ennyit tudsz válaszolni:

- Kicsim, még azzal sem vagyok tisztában, hogy milyen nap van ma.

A fiam kinézett magának egy nagyon drága játékot az áruházban. Amikor közöltem vele, hogy nem vesszük meg, már készült is a szokásos földön fetrengős hisztijére, de egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy ezúttal megelőzöm. Gyorsan ledobtam magam a padlóra, majd vinnyogó hangon üvölteni kezdtem:

- Nem akarom megvenni a játékot! Nem akarom megvenni a játékot!

A fiam teljesen megszeppenve nézett rám, és azt mondta, hogy inkább nem is kell neki a játék, csak fejezzem be, amit csinálok.

Bár a boltban mindenki őrültnek nézett engem, de a kisfiam az eset óta egyszer sem kezdett el hisztizni és követelőzni.

A kislányom abba a korszakába lépett, hogy mindent egyedül szeretne csinálni, ezért nem akarja hagyni, hogy segítsek neki. Ezzel nem is lenne semmi probléma, ha képes lenne bármit is megcsinálni a segítségem nélkül.

Reggel mondtam a gyerekeimnek, hogy siessünk, mert már csak 5 percünk van elkészülni. Egy pillanatra mindenki elhallgatott, majd egy jót nevettünk, és ugyanúgy elkéstünk, mint ahogy mindig, mindenhonnan szoktunk...

Beszélgetés a kislányommal:

- Bár most még csak ovis vagy, de mire kettőt pislogok, már fel is nősz, és egyetemre fogsz járni.

- Mi az az egyetem?

Egy kicsit elgondolkodtam, majd így feleltem:

- Nos, bár manapság már minden információ teljesen ingyenesen elérhető az interneten, ennek ellenére édesapád és én mégis 400 ezer forintot fogunk elkölteni félévente arra, hogy egy öreg professzor tanítsa meg neked ugyanezeket, de annyira érthetetlenül, hogy végül úgyis mindent az internetről fogsz majd megtanulni.

A kislányom nagyokat pislogott a válaszom hallatán.

Anyaként a mindennapjaim állandó döntéshozatalból állnak. Folyamatosan mérlegelnem kell, hogy a másik szobából átszűrődő zaj vajon megér-e annyit, hogy felálljak és megnézzem, hogy mi folyik ott.

A gyerekünkre mutatva a férjemre néztem és megkérdeztem:

- Kicseréled?

A férjem:

- Huh, annyira örülök, hogy ennyire egy rugóra jár az agyunk! Igen, vigyük vissza a kórházba, és hozzunk el helyette egy másikat! Hátha az jobb fej lesz!"

Én:

- A pelenkára gondoltam, nem pedig a gyerekre.

Ma megpróbáltam elbújni a szekrényben, hogy legalább 10 perc erejéig nyugtom legyen egy kicsit a gyerekeimtől, de amikor kinyitottam a szekrény ajtaját, ott találtam bent a férjemet, aki meg éppen előlem bújt oda. Így aztán helyet cseréltünk.

Képzeld el, ahogy a hét és fél óra hosszúságú Sátántangó című filmet nézed, és amikor már csak 5 perc van belőle hátra, akkor váratlanul mindig újra kezdődik az elejétől, mert egy fontos részletet kihagytak belőle.

Na, a gyermekeim is nagyjából valahogy így mesélik el a történeteiket.