A szarkasztikus humor egyszerre tud szórakoztató, és egyben fárasztó is lenni. Akinek van olyan ismerőse, aki előszeretettel él a poénkodás ezen formájával, az tudja, hogy miről beszélünk. Egyesek képesek annyira rászokszni, hogy szinte minden megjegyzésüket áthatja a szarkazmus valamilyen formában. Már-már verbális fegyverként használják a mindennapjaik során. Ez pedig akár pusztítólag is tud hatni azok számára, akik értik ezt a fajta humort, viszont nem annyira értékelik.

Vettem egy új tévét, de azt hiszem, hogy átvertek vele, mert csak egyetlen csatorna jön be rajta: a Karton Netvörk.

A terapeutám megkérdezte tőlem:

- Mit mondana az édesapjának, ha még élne, és most belépne ezen az ajtón?

Erre én:

- Bocs fater, hogy eltemettünk, de azt hittük, hogy meghaltál.

Sajnos a terapeuta nem nevetett...

Társkeresőn egy srác ezt a írta be a profiljához:

"Olyan lányt keresek, akinek arcmosás után is van szemöldöke."

A minap betegen mentem be dolgozni a munkahelyemre. Így végre életem során először elmondhattam magamról, hogy lázasan dolgozom.

Van, aki még azután is képes mosolyt csalni az emberek arcára, hogy eltávozott az élők sorából. Azt szerette volna elérni, hogy az ő sírjához ne sírni járjanak a szerettei, és minden bizonnyal elérte a célját.

A boltban sorban állva a következő párbeszéd zajlott le a fülem hallatára egy férfi és egy nő között:

- Este elvihetnél egy étterembe vacsorázni.

- Én házas nőkkel nem megyek.

- De hát én a te feleséged vagyok!

- Sajnálom, de nem teszek kivételt!

Én az a fajta lány vagyok, aki nem hagyja unatkozni az anyagcseréjét. Sosem tudhatja, hogy mi vár rá holnap. Esetleg éhségsztrájk vagy egy kiló túrógombóc egy flakon majonézzel nyakon öntve.

- Te tudtad, hogy a Merkúr bolygón 1408 órából áll egy nap?

- Na és? Pont mint egy átlagos hétfő itt a Földön.

A srác valószínűleg nem nevetett, amikor visszakapta a lánytól a cetlit. Külső szemlélőként viszont több mint megmosolyogtató.

Azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Minden bizonnyal ezért kell órákat várni a kórházakban is.

Beszélgetés egy gyerekkori barátnőmmel:

- Azt hiszem, hogy a gyerekeim az apjuk szemét örökölték.

- Miért? Mindkettőjüknek ugyanolyan égszínkékek?

- Nem, de ugyanolyan vakok. Semmit sem találnak meg maguktól, hiába van ott az orruk előtt.

Hát ha így folytatja a viccelődést, akkor lehet nem lesz ez a hazássaág olyan hosszú életű.

Megkérdeztük a nagypapámtól, hogy ha majd egyszer sokára örökre itt hagy minket, akkor hagyományos temetést, vagy inkább hamvasztást szeretne.

Erre a nagyapám teljesen lazán:

- Lepjetek meg!